Kezdésre szépen megtelt a sátor… Párszász ember. Jó volt. Megérkezni is jó volt. Rettentő meleg, fülledt idő. Szépen beállítottunk mindent, Máté mesteri munkát végzett – ismét – a technikával. Kezdés előtt aztán még kicsit kifújtuk magunkat. Imádkoztunk együtt, majd belekezdtünk…
Egyik dal a másik után… Gospel és „modern gospel” – vagyis, dicséret dalok – egyaránt. Szépen sorban. Az egész pedig mélyült… egyre inkább úgy éreztem, jó helyre tartunk… Irány Isten trónterme! Dalok Isten kegyelméről, a szeretetről, a megbocsátásról, a hitről, arról, hogy mindig van tovább; dalok a reményteljes jövőről, arról, hogy az Istenbe vetett bizalom nem fáj – megéri Vele élni, és Őt választani.
Aztán egy rövid beszélgetés, és újra a régi kérdés motoszkál bennem, elnézve a környezetemet… Mi Isten akarata és terve? Megkérdeztük, megkérdezzük naponta? Megkérdezzük Tőle, hogy mit csináljunk, amikor épp készülünk valamire?
Nehémiásról már írtam itt, a Naplóban. Zseniális figura! Mindig így indított: Megkérdezte Istent, mit mondjon, mit tegyen. Így volt képes arra, hogy felépítsen egy várost. Új alapokra helyezve mindent, a közepénél: a hitnél. Hiszen, erről szól minden. Nekem, keresztény embernek, a hitem alapja éppen ez: kapcsolat Istennel. Hiszek Benne, hiszek Neki, bízom Benne… Kikérem a véleményét. Azt teszem, amit kér.
Megkérdezem, hogy mi a terve? Hogy hol akar látni? „Hol a helyem, Uram?” – kérdeztem néhányszor. Megmondta.
Ilyen Ő. Ha megkérdezem, válaszol. Talán épp ez a nehéz benne… Ha megkérdezem, biztosra vehetem, hogy választ is kapok a kérdésemre. Nyilván, ha nem akarom tudni, Ő mit akar, nem kérdezem meg; ekkor azonban nagyon jó esélyem van arra, hogy NEM ott leszek, és NEM azt fogom tenni, ami az Ő, számomra és rám nézve, tökéletes akarata, terve. Ha nem kérdezem meg Őt, mit csináljak, nem fogom tudni a legtökéletesebbet, a legtökéletesebben csinálni…
Ha Istenhez fordulok, és megkérdezek tőle valamit, Ő válaszol. Ha pedig megvan a válasz, meg kell tennem, amit mondott, különben „kitáncolok” a tökéletes tervből… Ha a válasz nem egyezik azzal, amit én gondolok, az ugyebár fejtörést okozhat. Én nagyot akarok, fényeset, szépet, kellemeset, jót. Isten pedig azt mondja: először is menj, pucold ki a wc-t, tegyél rendet a saját házad táján, és ha minden APRÓ-CSEPRŐ, és KIS dologgal végeztél, akkor nagyobbat is el fogsz tudni látni.
Nem tudom kikerülni… Ha bele is csöppenek álmaim „netovábbjába”, az mind külsőség. Ha egy pillanatra csönd lesz, úgyis kiderül minden. Van alapom? Van tartalmam? Ha a csönd zavar, és nem találok benne megnyugvást, nem találom Őt, akkor gáz van.
Isten szívesen megmondja, mit tegyek. Mert jót szeretne nekem. A legjobbat. Ha megteszem, a legjobbat is fogom kapni. Ha nem teszem meg, akkor – nagy az Isten kegyelme – megáld(hat) abban is, amit épp csinálok, de egyszer úgyis újra kell futnom azt a kört, amit meg akartam spórolni.
Vízen, vagy vízben járni, oly kicsinek tűnhet a különbség. Mégsem mindegy. Sebeket nyalogatni, és sebeket bekötözni szintén nem túlzottan más, mégis óriási a különbség a kettő között. Sokaknak kényelmes megsebzettnek lenni, hiszen így mindig van mire fogni, hogy miért nem teszem, amit Isten mond, vagy éppen miért nem teszek egyáltalán semmit: engem bántottak. Sebesült vagyok. Akkor pedig kórházba kell menni. Áááá, azt nem, legutóbb épp egy kórházban kaptam injekciót, és az fájt! Mi van, ha megint fájni fog? Ilyen és ehhez hasonló kifogásokkal éltem az életemet én is – elég sokáig. Nincs értelme. Nem használok senkinek, ha elhagyom magamat, és úgy teszek, mintha jól lennék, és mintha akkora dolgokat végeznék, mint az állllllat, de közben szétmar a hiány, és kihal a lelkem…
Megtérés.
Nehémiás. Igen. Kérdezz-felelek. Azzal, hogy megkérdezte Istent, hogy mit tegyen, már a kérdés feltevésével eldöntötte: azt fogja tenni, amit Ő mond. Mi a búbánatos fenéért kérdezné meg másért?! AKARTA azt tenni, ami Isten terve. Ez a nem mindegy!
Igen, ha megkérdezem Istentől, hogy mit tegyek, benne van a rizikó, hogy változtatnom kell dolgokon, vagy éppen olyat kell tennem, amit én nem akartam, vagy úgy gondoltam, másként fogom csinálni…
Ha nem akarok változni, nem kérdezem meg Tőle: mondd, Uram, mit tegyek, hogy a legjobb legyek? Ezzel le is tisztáztuk a dolgokat. Nem akarok egy tökéletes terv részese, vagy netán főszereplője lenni… Gyakorlatilag a hitem alapját rúgom fel ezzel, és azzal is, ha megkérdezem, mit tegyek, de aztán nem teszem. Nem csak én. Tudom, keresztények ezrei vannak hasonló cipőben.
Azt, ami látható, amit meglibbentenek előttünk mások, mint terv… Igen, egybe is vág a saját jövőképünkkel… Tök jó. De se nem vagyunk alkalmasok pillanatnyilag erre, sem nem most van az ideje számunkra, hogy azt tegyük, amit mások.
Azt hiszem, hogy lemaradok, vagy kimaradok valami remek dologból, ha Istent követem, ezért inkább az emberi után megyek?! Ostobaság. Erre most mindenki bólogat – mégis sokszor ezt tesszük…
Kihagyjuk Őt, a hitünk alapját az egészből. „de hiszen én az Istenért dolgozom!” – mondhatom én is sokszor, s velem sokan mások is ugyanígy. Na ja, de mi van azzal, Aki mindent feláldozott azért, hogy nekem a legjobb legyen?! Hol van Ő, Aki mindenét adta értem azért, hogy a legjobb lehessek… Én pedig egyszerűen szembeköpöm, vagy még azt sem, mert ahhoz is gyáva vagyok, inkább vallásos köntösbe bújva úgy teszek, mint aki Őt követi, s közben a saját vágyaimat úzöm-hajtom, míg bele nem döglök…
S ha visszanézek, mit látok?! Azt látom, hogy ha megtettem volna, amit Isten kér tőlem – bár szögesen ellentétben volt az akkor általam gondoltakkal az, amit Ő kért –, mára már előrébb tartanék, mint ahol most vagyok…
Nagy az Isten kegyelme. Hiszem, hogy egyszer ebből is jót hoz majd ki. És minden bizonnyal így lesz. De visszacsinálni már nem tudok semmit, és az az üres kör mindig is ott lesz mögöttem, míg meg nem futom… Ha pedig vissza kell lépnem egy kört, hogy betöltsem, ami ott a dolgom, akkor jobb minél előbb… Nehogy egyszer ezer kört kelljen visszább lépnem, mert az bizony nehezen dolgozható fel…
Meg tudsz bocsátani, hogy sokszor kihagytalak az életemből? Nincs mentségem, önző voltam, és ÉN voltam az első helyen, nem pedig TE. De nagyon sajnálom. Segíts megtérni! Segíts, adj hitet és erőt, hadd tudjam azt tenni, amit Te szeretnél. Segíts, hogy hadd tudjak túllátni a saját korlátaimon, és a saját terveimen. Hadd tudjak Veled együtt nézni magamra és az életemre. Úgy szeretném látni a dolgokat, ahogyan TE látod, és azt szeretném tenni, amit TE vársz tőlem.
Istenem, bocsáss meg, és segíts, hadd tudjak visszatérni Hozzád. Ámen.
