Pénteken dél előtt néhány pillanattal autóba ültem, hogy az irodából hazamenjek a családomért; gyorsan bepakoltam őket az autóba, irány Leányvárra, őket kitettem édesapáméknél, majd tovább rohantam Esztergomba, hogy Tamást és a dobszerkót is felvegyem; onnan gyorsan haza Szentendrére, ahol Béci autójába átpakoltunk mindent: dobszerkót, zongorát, a már előzőleg elhozott bassgitárt és hangfalat, aztán irány Fadd-Dombori, a Csillagpont találkozó.

            Este, amikor megérkeztünk, már vacsorával vártak bennünket. Attila, aki a rendezvény étkeztetéséért felelt, különleges bánásmódban részesített bennünket. Nemcsak a szállásunkat biztosította az éjszakára, hanem olyan ellátásban volt részünk, hogy csak na… Szépen beálltunk mi is a sorba a vacsoránál, ahol közölték velünk, hogy „nono, a zenekar nem ezt kapja… Foglaljatok helyet az asztalnál” – majd egy perc múlva maga a séf jelent meg s szolgálta fel nekünk a nem mindennapi vacsorát és desszertet.

            Az este során összefutottunk Dobozi Sanyival, aki a nagyszínpadon dolgozott a hangosításban. Jó volt újra látni, és beszélgetni vele kicsit.

            Annyira sűrű volt a program, hogy a beállásunkra közvetlenül a koncert előtt került sor. Addig sem maradtunk meglepetés nélkül: Edit és Gábor egyszercsak megjelentek a hátunk mögött! Óriási! Mindjárt be is állítottuk őket a vokálba!

            Szeverényi János testvérünk prédikált a koncertet megelőzően. Eszméletlen erőteljesen beszélt. A továbblépést, a felébredést, a cselekvést sürgette a prédikációjában. Igaz dolgokat mondott, erővel mondta – valóban változásra van szükség az Egyházban.

Péntek, 22.15 óra

            A prédikáció után gyors beállást csináltunk a kb. 300 fős sátorban, amelyben legalább 400-an voltak, vagy talán még többet. A sátor oldala és hátulja is ki lett nyitva, mert igen nagy volt az érdeklődés a koncertre, hála Istennek.

            Megkezdődött a koncert, és szépen elkezdett felpuhulni a „lelki talaj”. Mivel nem ment teljesen zökkenőmentesen a beállás (kevés volt az idő, be kellett kötni a rendszert, stb.), odáig jutottunk, hogy semmi más nem számít, csak az, hogy Istennek tetszően tudjunk szolgálni a mai estén, képviselve Őt, és az embereket hozzásegíteni ahhoz, hogy Ővele tudjanak találkozni.

            Amikor van egy-egy nem túl könnyű helyzet, mindig a legjobb helyre jutunk, ha azt belátjuk: csak Isten számít. Amikor már én nem tudok semmit sem tenni, és teljesen Rá vagyok kényszerülve, és Tőle függök, akkor vagyok JÓ helyen.

            Ez pedig rendkívül felszabadító! A csapat táncolva, ugrálva magasztalta Istent, s egyre többen tettek ugyanígy; felemelt kezekkel énekeltek, és közeledtek Istenhez; valahogy kezdett egy szívvé formálódni az egész sátor. Ez pedig óriási dolog! Túl a bulin, az ugra-bugra dolgokon, nem téveszthető szem elől a lényeg: Isten imádása, a Vele való találkozás.

            A Homokba írva című dalt a Nem adom fel! együttessel énekeltük közösen.

            A nagyszínpadon az Insalvation zenekar adott koncertet az este folyamán. Még délután megkereste a csapat menedzsere Bécit, hogy egy közös dal erejéig álljon be a holland csapatba.

            Éjfél előtt kicsivel befejeztük tehát a koncertet a Szikra Sátor Színpadán, hogy Béci énekeljen a holland csapattal. A kiválasztott dal az Everyday, vagyis a „Minden nap” című sláger volt.

            A közös dal után visszamentünk a Szikra sátorba, hogy elpakoljunk, és a CD-re váróknak segítsünk a vásárlásban, és a kedves felkéréseknek eleget téve dedikáljuk a lemezeket. Éjjel egy óra előtt még egy rádióinterjú is várt Bélára, addig mi elpakoltuk a hangszereket, hogy aztán átutazzunk Tolnára, ahol Attila a szállásunkat biztosította nekünk. Több mint kedves volt a fogadtatás, és a „szolgáltatás” is. Sütemény és hideg üdítő várt ránk a hűtőben, a fárasztó koncert után megcsappant „energiakészletem” igen hálásan fogadta a süteményt – pedig, nem szoktam ilyesmiket enni.

            Fél három magasságában kerültünk végül ágyba, hogy aztán reggel 8 órakor kedves Vendéglátóink jóvoltából elfogyaszthassuk reggelinket, majd hazainduljunk.

            Visszaérve Pestre hazavittük Robit, majd irány Szentendre, ahol átpakoltunk mindent hozzám, és hazavittem Tamást Esztergomba; innen aztán Leányvárra mentem apuékhoz. Kornél nagyon várt már; Gabi és Nóri Gyöngyösön voltak kedves sógornőm diplomaosztóján voltak. Kornéllal hazaindultunk kora délután, útközben Solymárra bevittük a kölcsönkapott cintányérokat, amik remekül szóltak a koncerten – ezúton is köszönjük a segítséget a Solymári Agapé Gyülekezetnek.

            Hazafelé szabályosan erőlködnöm kellett, hogy ne aludjak el. Gyorsan beugrottam még vacsoráért a közeli kínaiba, aztán irány haza.

Vasárnap…

            …pihenés. Edit jött hozzánk ebédre, valamint egy gyors énektanulásra, hiszen szerdán Verőcén szolgálunk Bécivel, Gabi pedig valószínűleg most énekelni fog – az új dalokat átnézték Edittel. Remek délután volt – nekem legalábbis. :-)

            Közben a család összeszedett némi megfázást, legalább nem unatkozunk. :-)

Öröktől ismered szívem vágyát…

            A telefon csöng, majd beleszól egy régi kedves ismerős: „Csak annyit akarok mondani Balukám, hogy gratulálok!”. Nem is tudtam, miről van szó, így visszakérdeztem: mit csináltam? „A dalod – jött a válasz – Eszméletlen, hogy Magyarországon születik ilyen dal! Szerintem hamarosan egy nagyon fényes pontja leszel a magyar dicsőítőknek”. Mit lehet erre mondani? Elállt a szavam. Több mint elismerésvolt ez a megnyilvánulás. Rendkívül jól esett, és nem tagadom, hevesebben dobbant a szívem az utolsó mondat hallatán… Ha Isten is úgy akarja, akkor biztosan úgy lesz. Meglátjuk. Nem gondolom, hogy „mérhető” lennék jelenleg a magyar dicséret színterén. Talán hamarosan…

            Más valaki azt mondta, hogy megkönnyezte a dalomat. Isten szeretete érezhető a dalban – mondta ez a fiatal hölgy. „Nagyon eltalált, ahogy hallgatom a dalt”.

            Ha a hallgatók, és a dalt éneklők így reagálnak, én mit mondhatok? Csak tátott szájjal állok, és csodálkozom…