A szerda délelőtt folyamán még az irodában elintéztem a munkáimat, majd felvettem Tamást és Robit, hogy együtt menjünk Béciékhez Debrecenbe, majd Hajdúsámsonba. Útközben beindult az újabb adrenalin-fokozó áradat, jelesül, folyamatosan csörgött a telefonom. Jöttek a hírek Debrecenből: Az Öröktől ismered… dalomat tanulják az egyik énekkurzuson, majd a vokál szólamokat is ehhez a dalhoz kezdték megtanulni, sőt, a vonós kurzuson is ezzel a dallal dolgoztak…
Persze, hevesebben kezdett verni a szívem, és izgatott lettem, kicsi vagyok én az ilyesmihez, úgy érzem. Nagyon nagy meglepetés és persze jóleső dolog az, hogy ilyen felkapott lett a dal.
Három óra előtt néhány perccel megérkeztünk a Lovardába, ahol a rendezvény zajlik. Béci segített nekünk gyorsan tájékozódni, majd megkezdődött az aktuális, délutáni közös dicséret, Gyárfás István vezetésével. „A Gyafi”. Na igen, kérem. Megjátszás nélküli, őszinte, hiteles, és ami talán legfontosabb, hogy természetes ember. Mindig megtisztelő, ha beszélhetek vele. Ezen a délutánon Isten közelsége egyszerűen letarolt. Nagyon meglepett. Valahogy nem számítottam arra, hogy ilyen közel találom magamat Hozzá. Nagyszerű volt ilyen ráhangolódott lélekkel Hajdúsámsonba menni…
Hajdúsámson – Pintér Béla koncert
A helyi református templomban került megrendezésre a koncert. Ahogy fentebb írtam, ma, egy eddig még nem próbált módon szolgáltunk. Három zenész és Béci. Amolyan „kanbuli” jellegű felállás. Remek alkalom volt, hogy a július 24.-én esedékes Csillagpont fesztiválon való szolgálat előtt még megnézzük, hogyan is szuperál ez a fajta felállás.
A Hajdúsámsoni Református Templomba belépve eddig még nem látott módon felállított színpadot találtunk. A padok tetejére volt rászerkesztve a színpad! Nagyon ötletes, és igazán hangulatos megoldás volt! A koncert elkezdődött, és Isten dicséretévé alakult át, szinte azonnal. A helyi gyülekezet fiataljait látva, vagyis hallgatva, nagyon megörültem, hogy fiatal fiúk és lányok, új gondolkodással, egy református templomban tapssal dicsérik Istent, és éneklik velünk a dalokat.
Új gondolkodású, fiatalok, akik nincsenek beszűkítve, nincsenek lefojtva. Nagyon sok hasonló ifjúsági csoportra van szüksége az egyháznak!
A színpad előtt két oldalról óriási reflektorok világították a színpadot, ami pont kellemes nagyságú volt 4 embernek. A másfélórás koncert egyik legjobb pillanata az volt, amikor a körülbelül 20-22 fős ifjúsági csapat feljött a színpadra, hogy együtt énekeljék a csapattal a Homokba írva című dalt. Frenetikus volt! A fiatalok álltak a színpadon, átkarolva egymás vállát, és a megbocsátás, a remény, és a megtérés üzenete szólt a színpadról. Nagyszerű volt!
A koncertet már lezártnak tekintettük, amikor az egyik szervező közölte velünk, miközben a templomban zúgott a „vissza, vissza, vissza…” kórus, hogy ha nem megyünk vissza, félő, hogy agyvérzést kapnak a jelenlévők. :-)
Végül a Mennyei party és a Megszabadítottál című dalokkal fejeztük be a nem mindennapi estét.
A koncert után együtt vacsoráztunk a helyi szervezőkkel, akik nagyon kedvesek voltak velünk mindvégig.
Hajdúsámson – Krisztián, a soron kívüli református lelkész
Krisztián, a harmincas éveinek elején járó református lelkész. Rendkívül szimpatikus a hozzáállása az élethez, a fiatalokhoz, az Egyházhoz, a helyi közösséghez, az emberekhez… mindenhez. Elképesztő volt úgy beszélgetni egy lelkésszel, hogy nem tartotta magát többre nálunk, és hogy igazi élet ragyogott a szemeiben. Nem néztem pontosan, de szerintem egy jó órát beszélgettünk vele.
Nem vagyok túl udvarias típus, így bele is kérdeztem rögtön az elején: „Krisztián, nem félsz, hogy kitagad az egyház?” Azt mondta, nem tart ettől, inkább az irigység a jellemző, hiszen működik az új gondolkodás, az, hogy nem a dogma jelenti a lényeget, hanem Jézus Krisztus. Tetszett ebben a fiatalemberben az, hogy nem fél válaszolni, nem beszél mellé, és végre megkérdezhettem úgy egy lelkésztől a kényes kérdéseket, hogy tudtam, válaszolni is fog, nem pedig „terelés” lesz belőle.
„Ugye tisztában vagy vele, és a református vezetők is, hogy válságban van az egyház?” A válasz egyszerű volt: igen. Rengeteget beszélgettünk, és sokkal jobban ráláthatok mostmár dolgokra. Mindenki tudja, hogy az emberek elmennek az egyház(ak)ból, de nem tesznek semmit. Elkényelmesedtek, lusták, és félnek is újat csinálni.
Krisztián azonban nem ilyen. Új, nyitott gondolkodású lelkész, akit nem lehet leállítani. A fiatalok is szeretik, felnéznek rá. Egy lelkész, aki ember. Őszinte féltés van a szívében a Egyház irányában, és a helyi Gyülekezet iránt is ugyanígy érez. Barát és lelkész.
Soron kívülinek neveztem őt a beszélgetésünk folyamán. Mert tetszik az a fajta lázadás, ami a vallásosság ellen van benne is, és az az éhség, ami átragadni látszik a környezetére. Óriási szükség van arra, hogy lelkes, Isten iránti hűséggel és rajongással felvértezett lelkészek nőjenek fel, és álljanak a helyükre Magyarországon! A fásult, kiégett, és változni-változtatni nem akaró lelkészek helyére ilyen fiatalos, nyílt gondolkodású, önismeretet, önkritikát gyakorló, megtérni hajlandó és Istenből mindinkább többet akaró szolgálattevőkre van szükség! Teljes szívből drukkolok és imádkozok Krisztiánékért.
Este, a koncert után, némi kalandos utazást követően megérkeztünk Béciékhez. Még néhány percet beszélgettünk, aztán éjfélre mindannyian lefeküdtünk. A meleg, az utazás, az esti szolgálat mind-mind rendesen lefárasztott bennünket. Tele új impulzusokkal és élményekkel, lelkileg feltöltődve aludhattam el, egyetlen „bibi” volt csupán… Nagyon hiányzott a családom.
Július 16. Csütörtök – Nyári Dicsőítő Iskola
Reggel fél tízre már a helyszínen voltunk a csapattal. Kezdődött a reggeli, közös dicséret. Szerettem volna megnézni a sulit, kicsit benne lenni a hangulatában. A délelőtti dicséret után nekünk némi szabadidő következett, ezt kihasználva elintéztem az Artisjusnál még szükséges papírok leadását, és egy finom, hideg sört is kaptam ajándékba Robitól. :-)
Délelőtt aztán benéztünk a kurzusok színhelyére, ahol sok különféle tanterem volt. Fúvósok, vonósok, kórus, dalszerzés, gitár, billentyű, bass, dob, és gyerekeknek szóló kurzusok is voltak. A régi, zeneiskolás időket idézte az a zenei kavalkád, ami a folyosókat betöltötte. Nagyszerű dolog volt látni, hallani, ahogy a tanárok és a tanulók mind egy célért tesznek: nívósabbá, jobbá, profibbá tenni Isten dicséretét – szellemileg és zeneileg is.
A közös ebéd során szót ejtettünk az előző esti alkalomról, és arról, hogy milyen módon tudnánk technikailag még profibbá tenni az egészet – az ötlet, és a terv megvan, már csak meg kell valósítani! Nagyon jó volt így, együtt szolgálni. Igazán zenekar feeling-je volt. Már nagyon várom a Fadd-Domboriban esedékes Csillagpont fesztivált is, ugyanebben a felállásban.
A délutáni dicséret alkalmat Béci vezette. Ismét természetességet éreztem, akárcsak előző délutánon, Gyafinál. Örömömre Béci elénekelte az én dalomat is.
Kicsi vagyok én még… Vadiúj élmény volt számomra, hogy többszáz, számomra idegen ember énekli a dalomat felemelt kezekkel, és találkoznak Istennel ezen a dalon keresztül (is). Nyilván ezért íródott, de ez egyenesen a döbbenetes kategória volt számomra. Istené a dicsőség!
Sok, számomra ismeretlen fiatal köszönt nekem, és a fogadtatás is nagyon kedves volt azon emberek részéről, akiket példának tartok. Mint egy kisóvodás a játékboltban, úgy kapkodtam a fejemet ezen a napon. Persze, legkevésbé sem tagadom, hogy jól esik, ha az embert szeretettel veszik körül, de nagyon furcsa volt. :-)
A dicséret blokk után Péter megemlített, mint szerzőt, ami nagyon neme gesztus volt a részéről. Gyafival még volt szerencsém néhány perc erejéig beszélgetni. Olyan kedves és elismerően nyilatkozó ember. Nagyon bátorító volt vele beszélgetni, új löketet adott az, ahogyan beszélt hozzám, rólam.
Délután hazaindultunk Robival és Tamással, majd valamikor 8 óra körül hazaértem. Fáradtan, de mégis éberen. Olyan jó volt újra látni a családomat!
Ma reggel Nórit a kezembe fogtam, és csak néztem. Amint rám pillantott, „teliszájas” mosolygásba kezdett. Kis édes! Csak mosolygott, hadonászott kézzel-lábbal, és „beszélt” hozzám. A mai napra olyan ajándékot kaptam tőle így reggel tájt, aminél jobbat nem kívánhattam volna mára.
